BTC  |  csillagászat  |  természetfigyelés  |  egyéb
	Fõoldal | Bemutatkozás | Távcsõvásárlás | Megrendelõlap | Árlista

Hogyan válasszuk meg távcsövünket

Jelen írás nyomtatott formája több mint 10 évvel ezelõtt a Meteor címû, legnagyobb példányszámú hazai csillagászati folyóiratban jelent meg. Szubjektív hangvételû, akarattal vitára felhívó volt. Itt azért publikálom ismét, mert azzal, hogy régebbi gondolataimat osztom meg Önökkel, nem vetülhet rám az a vád, hogy üzleti szempontok alapján ajánlgatom az egyes távcsõtípusokat. Mégis bátran vállalkozom a közzétételre, hiszen a Távcsõdiszkontban NEM CSAK TÁVCSÖVEKET ÁRULUNK, HANEM SEGÍTÜNK MEGTALÁLNI AZ ÖN SZÁMÁRA MEGFELELÕ MÛSZERT.

Aki a hetvenes években kezdte az amatõrködést, nem nagyon volt gondja a távcsõválasztással. Az általánosan elfogadott nézet az volt, hogy a Newton-távcsõ fõtükrét otthon mindenki megcsiszolhatja, olcsó Uránia-prizmákból és lencsékbõl pedig megvolt a segédtükör és néhány szimmetrikus okulár. Házilag, itt-ott összeszedett alkatrészekbõl megszerelve a távcsövet részesülhettünk a "Galilei-élményben". Az igényesebbek kisebb gyári lencséket az NDK-ból szerezhettek be. A Zeiss-orthoszkopikus okulár pedig a vágyak netovábbja volt.

Manapság szerencsére egyre bõvül a távcsõpiac, lehetõség van válogatni nemcsak a tükrös és lencsés mûszerek között, hanem színre léptek a Schmidt-Cassegrainek is. Mai helyzetünket a 20-30 évvel ezelõtti tengerentúlival hasonlíthatjuk össze. Párhuzamot azért lehet vonni, mert külföldi kapcsolataink közül ez volt, és ma is ez a legjelentõsebb. Nyugatiasodó világunk eddig jószerivel csak a negatívumokat hozta be kintrõl (pl. a fényszennyezettség rohamos növekedése, amely talán már megközelíti a nyugati színvonalat). Ott már van ahol javul a helyzet: New York belvárosi területein például különösen a hajnali órákban a parkokból egészen elfogadható az ég, inkább a rossz közbiztonság miatt nem merészkednek ki az ottani amatõrök. Lehet, hogy majd ebben is követjük a példát...

Bár a bõségtõl és a nyugati kínálattól még messze vagyunk, mégis érdemes odafigyelnünk távcsövünk megválasztásánál. Akinek már nem az elsõ mûszerérõl van szó, könnyebb dolga van. Jobban ismeri észlelési körülményeit, tapasztaltabb és könnyebben tud dönteni. Mégsem csak az abszolút kezdõknek szeretnék leírni néhány dolgot. Ötleteket, véleményeket fogok megfogalmazni. Ugy érzem, ez egy olyan téma, amelyhez mindenkinek van mondanivalója, és várom is az ezzel kapcsolatos kritikákat. Természetesen a tanácsadással is csínján kell bánnom, hiszen itt inkább egyéni véleményeket lehet felsorakoztatni és nem abszolút ítéleteket. Azért, hogy mégis egy általánosabban elfogadott véleményt adhassak elõ, átnéztem a The Strolling Astronomer 1991 decemberi számában megjelent hasonló témájú cikket és az erre írt olvasói leveleket is.

A távcsõválasztást néhány kérdésfeltevéssel kell kezdeni: mire is akarom mûszeremet legfõképpen használni? Aki megpróbál univerzális távcsövet készíteni és használni, az legtöbbször rájön, hogy mûszere igazán semmire sem jó. Például mély-ég és változóészlelõnek a torzításmentes, nagy látómezõ kell, míg egy Hold-, és bolygóészlelõ a nagy nagyítást, így a kis fényerõt részesíti elõnyben. Fotózni ekvatoriális tengelyrendszer nélkül lehetetlen, viszont vizuális megfigyelõnek a könnyen szállítható, azimutális szerelés is elegendõ. S a sort még folytathatnánk.

Távcsövünknek öt fontos kritériumnak kell eleget tennie: Az optikai minõség a legfontosabb követelmény. A optikai felület pontosságának minimálisan a látható fény hullámhosszának (kb.0,00055 mm) 1/8-ad részének kell lennie. Ez a legáltalánosabban használt követelmény, az un. lambda/8-as felület. Ide tartozik az üveganyag minõsége, az optika befogása és az optikai tengelyre való pontos beállítás.

Második követelmény a kitakarás nélküli, vagy a lehetõ legkisebb takartsággal rendelkezõ fényút. A távcsõben minden pontszerû forrást diffrakciós gyûrûk vesznek körül. Ideális esetben a fény 83%-a kerül a középpontba, a többi a gyûrûkbe. Minél nagyobb a központi kitakarás (a Newton-távcsõben), annál több fény kerül ki a gyûrûkbe, és annál kevésbé kontrasztos a kép. Az általánosan elfogadott érték szerint a takartság mértéke nem haladhatja meg a fõtükör átmérõjének 15%-át. A kis kitakarás kedvez a bolygóészlelõnek, viszont ebben az esetben különösen nagy látómezejû okulárokban a kép pereme fényszegényebb lesz, így pl. változóészlelésnél hamis eredményeket kaphatunk.

Fotózásnál és bolygómegfigyelésnél nem árt, ha távcsövünkön van óragép, mert a távcsõ állandó "odébblöködésével" és a nyugodt képre való várakozással produktivitásunk nagymértékben csökken.

Negyedik követelmény a stabil építés. Hiszen ha perceket kell várnunk, míg a fókuszálás, vagy a beállítás után a kép remegése megszûnik, le is tehetünk arról, hogy finom részleteket megfigyelhessünk.

Végül pedig, különösen Hold-, bolygó- és mély-ég-megfigyelésnél a nyílásviszonynak legalább f/7-nek vagy nagyobbnak kell lennie ahhoz, hogy megfelelõen nagy nagyításokat használhassunk közepes fókuszú (8-10 mm-es) okulárokkal. Kevés értelme van annak, hogy 4 mm-es orthoszkopikus okulárba paszírozzuk bele a szemünket. Az okulár jó minõségû legyen és legfeljebb 3-4 elembõl álljon, maximum 3-4 levegõ/üveg felülettel (a kevesebb felület a ragasztott tagok miatt van). A 8-10 tagú szupernagy látómezejû csodák rengeteg felülete akár a beérkezõ fény 10-20%-át is elnyelheti, illetve szétszórhatja. Komoly Hold-, és bolygómegfigyelésre használhatatlanok. Nem árt viszont, ha az okulárlencsék felülete a standard magnézium-fluorid antireflexiós réteggel (coated), esetleg több réteggel (multi-coated) be vannak vonva. Ha Barlow-lencsét (azaz telekonvertert, másnéven fókuszkétszerezõt, háromszorozót stb) helyezünk az okulár elé, ugyanúgy megnövelhetjük a nagyítást, mint a rövid fókuszú okulárokkal, ám túl sok optikai elemmel terheljük a képet, ami legtöbbször nem használ. Nagyon vigyázzunk a fotós célokra gyártott kétszerezõkkel, hiszen azok minõsége legtöbbször nem kielégítõ.

A kis fényerõ (hosszú fókusz) mellett szól az is, hogy így az optikai aberráció és a központi kitakartság is csökken. Hosszabb fókusz sötétebb égi hátteret ad és csökkenti a légköri mozgások hatását, ugyanis a mélységélesség miatt a turbulencia nehzebben defókuszálja a csillagot. Egy f/15-ös távcsõben ritkán jár fénytáncot a csillag, jobb lesz a nyugodtság (seeing). Viszont túlzásba se essünk, hiszen másfél- vagy kétméteres csõnél hogyan fogjuk a finommozgató-karokat elérni? Ezek még Dobson-szerelésnél is "kétemberes" mûszerek lehetnek, hiszen egyedül nem tudjuk szállítani õket. Ha többen észlelnek azonos mûszerrel, a többiek általában unatkoznak, hiszen a jó megfigyeléshez idõ kell.

Továbbá van néhány, az adott észlelõhelytõl függõ körülmény. A távcsõnek (hacsak nem állandóan felállított helyen, azaz kupolában van), könnyûnek és könnyen szállíthatónak kell lennie, valamint gyorsan szét és összeszerelhetõnek.

Refraktorok

A lencsés távcsövek legnagyobb hibájául azt rótták fel régebben, hogy színeznek, azaz kromatikus aberrációt mutatnak. Ma már olyan háromtagú vagy kéttagú apokromátokat készítenek, amelyek szinte teljesen kiküszöbölik ezt. A kitakarás nélküli fényút elvileg az elérhetõ legjobb képet mutatja, csakhogy a lencsék ára többszöröse a tükrökének. Ha refraktorral magasan levõ égitestet észlelünk, a kényelem betekintés végett zenitvégzõdést kell közbeiktatnunk, ami viszont felcseréli az oldalakat (tükörképet kapunk) és rontja a képet. Az oldalhelyes képet adó zenitprizmákban viszont olyan hosszú a fényút, hogy jelentõsen megnõ a fényveszteség. A tükörképet nagyon nehéz megfeleltetni a csillagtérképpel és nagyon könnyû elkeveredni az égen. Komoly észlelõ bolygómegfigyelésnél sem használ zenitvégzõdést, inkább aláfekszik távcsövének. Az sem jó viszont, ha az embernek "kitörik a nyaka", mert ez az agy vérellátásában okozhat zavarokat. A fáradt észlelõ pedig könnyen "félrelát". Mindenképpen kényelmes megfigyelésre kell törekednünk, mert az a távcsõ, amelynek használata nehézkes, könnyen azzá a távcsõvé válhat, amit nem használnak.

Newton-reflektor

Bár ma már a refraktoroknál nem jelentõs a kromatikus aberráció, mégis az amatõrök szerencséjének nevezhetjük, Isaac Newton feltalálta ezt a típust. Nevezhetjük az amatõrök távcsövének is, hiszen meglehetõsen jó képet ad, ugyanakkor a legolcsóbb távcsõtípus. Ha adott költségvetésben gondolkodunk, 8-10 cm-es lencsés távcsõ minõségileg nem éri el az ugyan annyi pénzbõl beszerezhetõ 20-30 cm-es Newton-reflektorokat. Kis fényerejû távcsövet választva a központi kitakarás sem lesz jelentõs és a kép is elfogadhatóan kontrasztos marad, nagyon közel áll a refraktor képéhez. Természetesen egy f/5-ös nagy fényerejû tükörrel ne akarjunk 200-szoros nagyítást elérni, és így minõségi bolygómegfigyeést végezni, ez inkább csak változócsillagok és diffúz ködök megfigyeléséhez használható. Nyilvánvalóan a lencsével összehasonlítva a tükör jóval több fényt szór, ami kontrasztcsökkentõ hatású. (Ezért nem sikerült még eddig tükrös koronagráfot készíteni). Másik hátránya, hogy a csõ vége nyitott, ami levegõturbulenciákat tesz lehetõvé a tubuson belül és ez kétségkívül tönkreteheti a képet. Harmadszor az okulár állása nagyon kényelmetlen helyzetbe kényszerítheti a megfigyelõt. Ráadásul néhány év alatt az alumíniumréteg oxidálódik és elveszti fényét. A kvarc védõréteggel bevont felület tartósabb, könnyebben tisztítható és jobb a fényvisszaverõ képessége. Jó kép eléréséhez gyakran kell utánállítani (jusztírozni) az optikai elemeket, amelyek gyakori szállításnál, szerelésnél könnyen elállítódnak.

Viszonylag olcsón egyre nagyobb és nagyobb parabolatükröket vásárolhatunk, és korábban szinte nem is álmodott módon kiterjeszthetjük azt a fényességtartományt, amelyben rendszeresen észlelhetünk. A nagyobb átmérõ elvileg nagyobb felbontást is eredményez. Azért csak elvileg, mert -- fõleg városi égen -- 20 cm-es átmérõ felett inkább a légköri állapot határozza meg a felbontást és nem a tükörátmérõ. Még az ideális észlelõhelyek esetében is egy kezünkön megszámolhatjuk azokat az éjszakákat, amikor egy 30 cm-es mûszer az elvileg lehetségeset mutatja. Az a városi észlelõ, aki ráadásul nem ér rá minden este észlelni, ne is építsen 20 cm-esnél nagyobb mûszert. Sok bosszúságtól fogja megkímélni magát.

Schmidt-Cassegrain távcsõ

Magyarországon még csak néhány darabot találunk, de a lehetõség már megvan legális beszerzésükre. A tengerentúlról a két nagy gyártótól lehet beszerezni, (az ottaniaknak) nem is túl magas áron. Stabil építésûek, könnyen szállíthatóak, kényelmes a használatuk. A hosszú fókusz a bolygómegfigyeléshez kedvez, ugyanakkor az átlagosan 25-30%-os központi kitakarás rontja a képet. Ráadásul a refraktorral összehasonlítva kettõvel több az optikai felülete és zenitvégzõdést is használnunk kell. Az összehasonlító tesztek alapján képminõségük nem jobb a hasonlóan gyári Newton-távcsövekénél.

Összefoglalva a leírtakat, elkészíthetünk egy táblázatot. Az egyes típusokra adott ítéletek csak a három távcsõfajta összehasonlításából adódnak, nem abszolút érvényûek.

(a képen egy Makszutov-Cassegrain távcsõ van)

Mindezeket és a hazai gazdasági, légköri viszonyokat figyelembe véve egy jó minõségû, jól megépített 15-25 cm-es, kb. f/7-es fényerejû Newton-reflektor az ideális választás. Képminõsége és felbontása eléri a 8-12 cm-es refraktor adta minõséget, ugyanakkor jóval több fényt gyûjt össze, jelentõsen megnövelve a határmagnitúdót. Ugyanakkor -- fõként egy városi megfigyelõnek -- a maximális méretet is jelenti, fõként a szállíthatóság és az égbolt zavaró fényszennyezettsége miatt. Persze mindenki maximális mértékben vegye figyelembe saját körülményeit: mire akarja fõképp használni távcsövét, milyen szerelési munkákat képes önmaga megoldani, milyen az észlelõhelye, milyen gyakran észlel, milyen vastag a pénztárcája stb.

Az amatõr számára a legjobb távcsõ az, amit HASZNÁL. Minél többet használja, annál nagyobb gyakorlatra tesz szert, és ha ideje gyakran engedi a távcsõ mellé, elkaphat néhány olyan kivételes éjszakát, amikor a távcsövében látott kép minden várakozását felül fogja múlni.

SZABÓ SÁNDOR 1993.